Ez azt jelenti, hogy mindkét fél független, szingli vagy facér, de nem a felvállalt, hanem a féltitkos kapcsolatot választják, látszólag nem köteleződnek el.

Ez azonban mindkét fél részéről méltatlan helyzet, hiszen nem konstruktív, kimondott vagy ki nem mondott szabályokkal terhes. Általában valamelyik fél mindig erősebb érzelmekkel van jelen, de előfordulhat, hogy egyforma intenzitással, mégis titkolják, elrejtik azt. Értéktelennek, kevésnek érzik magukat egy igazi, felvállalt párkapcsolathoz, de nagyszerű álcával – feminista szöveggel, macsó megnyilvánulással – álcázzák valós érzelmeiket és vágyaikat. Legbelül azonban vágyódást, hiányt és értéktelenséget élnek meg, mégis benne tartják magukat ebben a helyzetben. Vagy talán valóban az az igazság, amit a felszínen mondanak? Hogy őrzik a függetlenségüket, és hogy ez az egyetlen kapcsolat, amelyben mindent megkaphatnak? Mindkét fél helyesen kezeli ezt minden helyzetben? Hosszú távon valóban képesek nem kötődni, megszeretni a másikat úgy, hogy ezt ne kelljen felvállalniuk egymás felé?

Én abban hiszek, és azt tapasztalom, hogy az ilyen kapcsolatok mindig az alacsony önértékelésből és az önmagunkba vetett hit hiányából születnek – vagy gyávaságból. Viszont a klasszikus szeretői helyzettel szemben az a nagy előnye, hogy ha meg merjük mutatni az érzelmeinket, és felvállaljuk őket saját magunk előtt is, a független szeretői helyzetet jó eséllyel fordíthatjuk át egy párkapcsolatba. Így pozitív mintázattá válhat, és megtaníthat önmagunk tiszteletére.